Iskola

1868-ban alakult meg Szabadkán a Szabadkai Zeneiskola. Az első években az iskolában három tanszak működött: szólóének tanszak, hegedű tanszak és cselló tanszak;  minden tanszaknak saját tanára volt. Az oktatás négy évig tartott, melyekből az első két év alsó osztályos míg a másik két év felső osztályos képzést nyújtott. Az iskolába a kilenc éves gyerektől indult a felvétel, akik már elsajátították az olvasást és az írást, valamint akiknek jó hallásuk volt. Az iskola vezetését a gimnázium igazgatójára bízták, mivel az órákat kezdetben az intézmény helyiségeiben tartották meg. (A Zeneiskolának még sok éven át nem vol saját épülete.) Az első tanárok: Vjenceslav Soušek, Alaga Géza, Leonhard Barbaro – Ők tagjai voltak a Szent Teréz Székesegyház  zenekarának.

1874-ben nyitották meg a fúvós hangszer tanszakot is, a Szent Teréz templom gyülekezetének vezetőjét – regens chori – nevezték ki az intézmény vezetőjévé, valamint új tanárok is érkeztek az iskolába: a vonós tagozatot Bodrogi Károly vette át, a fúvós tanszakot Sárvári Mihály vezette és az új iskola igazgató dolgozott az énekesekkel – Kunert Ferenc, az azt követő évtől Vjenceslav Soušek volt. 1875-ből vannak az első adatok a hallgatói létszámról, miszerint ebben az iskolaévben 71 hallgató iratkozott be az intézménybe.

  1. október 1-től Gál Ferenc vette át az iskola vezetését, aki a budapesti Zeneakadémián végzet. Először professzor volt, majd haláláig irányította az iskolát. Gál kiváló zongorista volt, zeneszerzőként nemcsak Magyarországon, hanem külföldön is megbecsülték és ismerték. (Több szerzeményében észrevehető a szerb zenészekkel és más szláv népek zenéjével való kapcsolatának hatása.)

Gálnak csak 1890-ben sikerült megnyitni egy zongora tagozatot, amely iránt nagy volt az érdeklődés Szabadkán. Ő maga vette át ennek a tanszéknek a vezetését, a legtehetségesebb hallgatókat pedig Budapestre vitte, ahol letehették saját vizsgájaikat. Mivel a zeneiskolának továbbra sem volt saját épülete, a tanulók valamint a városban vendégeskedő külföldi művészek koncertjeit általában a gimnázium tornatermében (régi)  vagy a “Pešta” szálloda nagytermében tartották.  (Az éves vizsgák nyilvánosak voltak, így a városvezetés jelenlétében, a hallgatóság előtt  zajlottak.)

Gál mindössze 46 évet élt. 1907. március 1-én az ő helyére az igazgatói székbe Lányi Ernő ült. Ő ebben az időben már nagy tudásra és tapasztalatra tett szert, mint zenei előadó – több hangszeren játszott  –    pedagógusként és szervezőként egyaránt. Zenét  Bécsben tanult, Párizsban és Budapesten, illetve számos európai városban dolgozott. Kompozíciói közül leggyakrabban azokat adták elő, amelyeket különféle vokális együttesek számára írt. A zongora, vonós, fúvós és ének tanszakok mellett Lányi egy új szakot is  nyitott: az elméleti szakot; és az általános zeneiskola időtartamát három évre, míg a középiskola időtartamát négy évre növelte. A tantervet összehangolták a budapesti Zeneakadémia tantervével és az iskola munkatársait akadémikus végzettségű zenészekkel erősítették meg. Lányi zenei kottatárat alapított az iskolában, új hangszereket szerzett be és sikerült elérnie, hogy a zeneiskolának saját állandó épülete legyen – az, ahol ma is található, a Strossmayer utcában. A háború ellenére a beiratkozottak száma folyamatosan nőtt. Nagy volt az érdeklődés a zongora iránt: 1917-ben 273 hallgató iratkozott be csak erre a szakra. A főállású tanárok száma pedig öt volt – az igazgatóval együtt. Az iskolában végzett munkája mellett Lányi – mint regens chori – vezette a kórust és a zenekart a Szent Teréz templomban, ezért néhány változtatást tett ott is, hogy a templom – ma városi – zenekar megtöltésével megszervezhesse az első szimfóniát. Sok koncertet szervezett a városban, a nagy érdeklődésnek köszönhető pedig megalapította a Szabadkai Filharmonikusokat 1908-ban. Lányi kórusmesterként is nagyon sikeres volt. Vezetésével a szabadkai kórus az akkori Magyarország egyik legjobb kórusa lett. Lányi Ernő a 20. század elejének a magyar kultúra fontos alakja, aki nagyban hozzájárult a zenei élet javulásához abban a városban, ahol olyan világhírű művészek játszottak szólistaként a Szabadkai Filharmóniával, mint Bartók Béla, Pablo Kazals és még sokan mások.

A világháború fegyverletétele után Szabadkát az SZ-H-Sz Királysághoz csatolták és egy szabadkai származású zenészt neveztek ki a zeneiskola élére – a korábbi igazgatóját leváltották: Cvetko Manojlović, ugyanaz a Manojlović, aki Biničkivel és Mokranjaccal együtt megalapította az első Szerb zeneiskolát Belgrádban 1899-ben, ezzel Szerbiában az első jelentős zongoratanár lett. Zenei tanulmányait Szabadkán kezdte és Lipcsében fejezte be. Cvetko Manojlović 1919. október 1-én vette át az igazgatói posztot Lányitól. Az iskolai órák többnyire az előző igazgató korának tanítási programa szerint zajlottak – azzal a különbséggel, hogy az általános iskola most négy évig tartott, a középiskolai képzés pedig hat évig tartott – csak azért foglalkoztattak új tanárokat, mert a beiratkozottak száma tovább nőtt. Az 1922/23. iskolaévben a helyzet a következő volt: zongora tanszak – 312 hallgató, hegedű tanszak – 93 hallgató, brácsa tanszak – 1 hallgató, önálló éneklés tanszak – 26 hallgató, a harmónia tudománya (későbbi elméleti tanszék): 9 hallgató, azaz összesen 238 lány és 160 fiú. A nagy gazdasági válság éveiben ez a szám jelentősen csökkent, így már a zeneiskola bezárásán gondolkodtak, ami szerencsére nem történt meg.

A két világháború közötti időszakban a háború utáni Jugoszláviában számos későbbiekben híressé vált egyén kezdte meg zenei tanulmányait a Szabadkai Zeneiskolában: Aleksandar Szegedi, Ivan Pinkava, Ljudevit Pap, Milan Dimitrijević – hegedű, Ladislav Palfi, Karlo Krombholc, Kora Pataki – zongora, Dušan Miladinović – karmester és mások. Manojlović nyugdíjba vonulása után az igazgatói posztot Herman József hegedűprofesszor vette át, aki már korábban mintegy húsz éve ott dolgozott.

A második világháború idején a Szabadkai zeneiskolában magyarországi származású professzorok is alkalmaztak, az intézmény vezetőjévé Semler Istvánt nevezték ki, aki a Budapesti Zeneakadémián hegedű szakon végzett. Az órákat az egész Magyarországon alkalmazott tanterv szerint folytatták. A legjelentősebb újdonság az ún. zenei óvoda volt.

A szabadkán a háború gyakorlatilag 1944 októberében ért véget, így rövid szünet után a Zeneiskola a következő év januárjában folytathatta működését.

Az iskola háború utáni első igazgatója Željko Straka volt, aki 1947-ben adta át ezt a pozíciót Kora  Milkónak (szül. Pataki), aki akkor már elismert zongorista volt. Kis szünettel 1966-ig irányította az iskolát.

Az első háború utáni években Szabadkát nagyon gazdag zenei élet jellemezte, az események középpontjában a Zeneiskola állt, amely a város összes koncertjének szervezője és rendezője volt. A Szabadkai Filharmonikusok szervezetileg is a Zeneiskolához tartoztak. A hangszerek mellett az iskolában balettet, az operastúdióban pedig színjátszást is lehetett tanulni. A zeneiskola 80. évfordulója alkalmából – 1948. március 31-én – tartott ünnepélyes eseményen az iskola diákjai Ivan Zajc “Nikola Šubić Zrinski” operájának részletét adták elő.

A szabadkai zeneiskola elsők között vezette be az ún. nem klasszikus – de nagyon népszerű – hangszerek tanulását, mint például a tambura és a harmonika. Ma az iskolában olyan hangszereken is tanulhatnak a diákok, amelyeket a jazz zenében alkalmaznak (szaxofon, dobok stb.).

Ez az egyetlen zeneiskola az országban, ahol szerb és magyar nyelven is zajlanak az előadások.

Milko Kora után az iskolát a következő személyek irányították: Josip Peić (1968-1975), Sándor Géza (1975-1979), Balázs Piri István (1979-2002), Katarina Skenderović (2002-2004), Antal István (2004-2012), Barlai Edit (2012-2017). 2017 óta ezt a funkciót pedig Dragana Nikolić tölti be.

 

Hozzászólások lezárva.